Gondolom, hogy egy csigolyatörés akkor sem tréfa, ha az ember teljesen egészséges, de különösen macerás dolog, ha pl. myasthéniás. Kb. egy hónappal ezelőtt történt, hogy egy buszról leszállva sikerült fenékre csüccsennem és vélhetően az évek folyamán szedett szteroidok miatt meggyengült csigolyám eltört. Akkor még csak azt éreztem, hogy nagyon fáj, de pár óra múlva muszáj volt kórházba menni és a kálvária megkezdődött... Azért megjegyezném, hogy nem feltétlenül panaszkodás céljából írom ezt a bejegyzést, de hátha tudok néhány hasznos tanácsot adni.

Az első gondot az jelentette, hogy az eset hétvégén történt, így ugye ambulánsan eleve nem lehet sehova elmenni, háziorvos is kilőve. Ráadásul akkor már konkrétan a lábaim is zsibbadtak, alig bírtam járni. Párommal úgy gondoltuk legegyszerűbb, ha mentőt hívunk. Már a telefonban elmondtuk, hogy myastheniás vagyok, de ez vélhetően semmilyen előnnyel nem járt, hisz így is kb 50 percet vártunk a mentőre, akik egyébként orvos nélkül érkeztek. Csak a sofőr és az ápoló jöttek, akiknek persze lövésük sem volt mi is az a myasthenia. De ezen nyolc év után már annyira meg sem lepődtem. Mivel látták, hogy tudok totyogni, mert járásnak azért nem merném nevezni, azt javasolták ne is menjek be velük, hiszen biztos csak megzúztam. Hatalmas szerencse volt, hogy a párom nem hagyta magát, és azt kérte legalább egy röntgen erejéig vigyenek be a biztonság kedvéért. A mentőig saját lábamon mentem, és ott sem segítettek a beszállásnál, pedig higgyétek el addigra már csillagokat láttam. 

Szegény Neymar is hasonlóan jár a VB-n

Elvittek az Országos Baleseti Intézetbe, gondolom az volt az ügyeletes. Az irataimat leadták, majd vissza nekem és ők ezennel el is végezték a munkát. Ücsörögtem ott a folyosón egy darabig. A körülöttem levők látványa nemhogy ijesztő, inkább horrorisztikus volt. Két fickó vérző fejjel, az egyiknek a hasán is valamilyen szúrt seb éktelenkedett, másik kettő drogtól, vagy alkoholtól hányt, és kiabált. Egy fiatal lány félig eszméletlenül, nagy monoklival. Hát elvégre hétvége volt...

Vártam a soromra, ott legalább nem volt tömeg, csak én várakoztam a sárga műanyag széken, de nem vészesen sokat, már szólítottak is. Idősebb doktorbácsi megnézett, megnyomkodott, elkönyvelte, hogy na ez is biztos bulizni volt, aztán részegen elesett. A stressztől persze eddigre már tipikus myastheniás hangon beszéltem, ami lássuk be tényleg olyan mintha az ember ivott volna. És akkora már azt kívántam bárcsak tényleg részeg lennék, gondolom akkor a fájdalmat sem éreztem volna, sőt lehet, hogy az egész meg sem történik. 

Nagy nehezen elnyökögtem mi történt, és a myastheniát is, annyira mondjuk az sem hatotta meg a doktor bácsit, habár vélhetően utoljára az egyetemen hallott a betegségről utoljára, gondolom azóta már régen el is felejtette mi is az. A biztonság kedvéért elküldött röntgenre, persze nem kell mondanom, hogy ide is saját lábamon. Némi bolyongás után megtaláltam hol készítik a röntgent, beadtam a cédulám a sötét ablakon, ahol azt sem látja az ember ki ül vagy ül-e valaki a másik oldalon. De gondolom, hogy volt ott valaki, mert a papír pár pillanat múlva szőrén szálán eltűnt.

Behívtak, nagy nehezen feltápászkodtam a röntgenasztalra, ahol ugye fekvő helyzetbe kerültem. Szóltam a hölgynek, hogy myastheniás vagyok gond lehet a hanyatt fekvéssel, vagy a nyeléssel, esetleg a felkeléssel. Faarccal közölte, hogy ne féljek ez csak röntgen, nem fog fájni. Elkészült a lelet, vissza az öreg dokihoz.

Na ekkor már gondoltam, hogy valami gond lehet, mert a bácsi sokkal érdeklődőbb lett, kicsi aggodalom látszódott az arcán és egyre csak kérdezgette, hogy tízes skálán mennyire fáj, hogy nem zsibbad-e a lábam. Közölte, hogy vélhetően eltört az egyes csigolyám (azaz a legalsó), a farokcsontom összezúzódott, de azért kér még egy CT-t.

Ekkora már aggódó szüleim is a helyszínre értek, és egy picit kiakadtak, hogy a lányuk törött gerinccel csak úgy jön meg a folyosón, keresgélve a vizsgálókat. Így tehát kaptam én is egy hordágyat, és a CT-re már azon tolt el a betegápoló. Őszintén szólva lehet, hogy jobban jártam volna, ha inkább a lábamon megyek, mert az ágyon bizarr foltok voltak, az egyikbe persze rögtön bele is tenyereltem. Eközben a mentősök folyamatosan hordták a betegeket, és persze sokan saját lábukon jöttek, nagy volt a forgalom. Tudjátok, hétvége...

Megcsinálták a CT-t a kórház egy nagyon bizarr részlegében. Hogy mitől volt az? Mintha az ember valami másik (nyugati) országban járt volna, minden tiszta volt és új, szobanövények, festmények stbstb. Meg is jegyeztem fiatal betegápolómnak, hogy milyen szép, aki mondta, hogy csak azért mert ez egy magáncég, de ne aggódjak a kórház többi része ugyanolyan nomád, ahogy a sürgősségi. Nagy nehezen itt is feltápászkodtam, majd át a CT-be, majd vissza, aztán újabb várakozás kezdődött. Nem kell mondanom, hogy eddigre már olyan szinten fájt minden porcikám, hogy mondtam inkább menjünk haza, hisz úgyse hiszem, hogy bármi érdemlegeset lehet tenni egy törött csigolyával, majd összeforr magától. Szüleim persze mindenképp megakarták várni az eredményt, plusz hátha valami doki el is magyarázza a leletet, vagy úgy egyáltalán mondd valamit...

Eltelt két óra, apukám persze eddigre már tiszta ideg volt, így nagy nehezen, megtudtuk, hogy az előző CT nem elég meggyőző kell egy újabb. Ekkor már tudtam az eljárást: hordágy, CT, hordágy. Újabb várakozás, majd kb. újabb egy óra és bejutottunk a sürgősségin lévő idegsebészhez, aki felvázolta, hogy bizony eltört a csigolya, de úgy néz ki műteni nem kell, elég lesz konzervatív kezelés, ami egy ún fűző viselését jelenti 12 hétig(!). Én eddigre már a fájdalomtól, meg a sokktól, meg az ijedtségtől alig voltam magamnál, de amikor leesett, hogy ez mégis komoly dolog, pláne hogy kórházban kell maradni, na akkor paff lettem. Pánikroham. Úgy 10-15 perc sírás és a "haza akarok menni" mantra százszoros elismételgetése után, jobban lettem. 

Felvittek az Idegsebészet osztályra, ami várakozásomon felüli volt, egész szép, saját mosdó/WC, egész jó kaja, jópofa szobatársak. Kiemelném még, hogy a nővérek előtt le a kalappal, végtelen türelemmel, gondoskodással foglalkoztak mindenkivel, tényleg nem volt köztük egy sem, akire bármi rosszat mondhatnék.

Na ami viszont érdekes, hogy kezelőorvosa senkinek nincsen, hanem az osztályon minden nap másik orvos háááát van/létezik, mert a gyógyít picit erős kifejezés lenne. A vizit csak annyi, hogy megkérdezi (minden nap egy másik), hogy jól vagy-e, minden oké e és megy is tovább. A mellettem fekvő néni is csak véletlen tudta meg, hogy másnapra ki van írva műtétre. 

Három napot töltöttem bent, de erre is csak azért volt szükség, mert ezt a fentebb is említett mellényt teljesen az emberre szablyák és hétvégén nem jön a készítő cég. Hétfőn délután megjött a két fiatal srác, akiket megint csak dicsérni tudok. Rám adtak egy hosszú inget, azt pedig bevonták gipsszel nyaktól csípőig. Majd azt szétvágták egy pengével, na az egy picit ijesztő volt :) Másnap már hozták is az új kis barátomat, ami eddigi legdrágább ruhadarabom, hiszem még TB támogatással is ki kell érte csengetni 30 ezer(!) forintot! Ha valakinek van közgyógy jogosultsága annak javaslom, hogy szóljon, mert azzal is lehet fizetni! 

Ezzel már megis kapta az ember az elbocsájtó szép üzentet, és irány haza! Kontroll hat hét múlva, egy előzetes telefonos időpont alapján. A mellény pedig 12 hétig kötelezően ajánlott!

Ez volt mondjuk úgy, hogy a hivatalos szöveg, hogy időrendben mik is történtek. Csakhogy nálam/nálunk ugye nem ennyire egyszerűek a dolgok. Sem myastheniásként, hiszen ebben a kórházban nagyon ritkán fordulnak meg myastheniások és ezért fogalmuk sincs milyen fájdalomcsillapítót adnak, milyen gyógytorna jöhet szóba, milyen utógondozás kellene. Ezzel még tulajdonképpen nem is lepődtem meg, hiszen az elmúlt években rengetegszer ütköztem hasonló gondokba. Így bevittük a jó öreg gyógyszerlistát, arról leolvasták, hogy úgy nagyjából mi szedhető pl. Panadol, Donalgin, Algopyrin stbstb. Na most mondanom se kell, hogy ezek kb semmit nem érnek törött gerinc esetén. De mindegy is a fájdalommal én nem is annyira foglalkoztam. Hiszen voltak más problémáim is. Annyit nagy nehezen kihúztam a gyógytornászból, hogy hajolni nem lehet, csak guggolni. Na mondom az oké, csak hogyan guggoljon le, aki myastheniás. Mert nem tudom ti hogy vagytok vele, de én például ha leguggolnék tuti vagy hanyatt esnék, vagy alig bírnék feltápászkodni. 

Öltözködni (bugyit, zoknit, nadrágot) csak fekve szabad felvenni. Ezzel mondjuk nekem nem volt gond, maximum azzal, hogy ezt megszokjam, de egy két hét után rutinná válik, akkor már könnyebb. A tanácsom az lenne, hogy először minden felvenni kívánt ruhadarabot készítsünk magunk mellé! Ami még nagyon fontos, de ezt egyébként el is mondják, hogy a mellény alatt mindig kell viselni vagy pólót, vagy trikót! Javaslom, hogy csak 100% pamut dolgokat, mert ez a műanyag mellény egyáltalán nem szellőzik, és kb. fél óra múlva már csurom víz benne az ember háta, hasa, mindene. Én az első két hétben emiatt szinte végig meg voltam fázva.

Erről eszembe is jutott a másik fontos tudni való, hogy lassan az ember rádöbben, hogy konkrétan semmit nem tud gerinc mozgatása nélkül csinálni és minden fájdalmakkal jár: tüsszentés, nevetés, köhögés, és egy idő után a fekvés is.

Mint utólag megtudtam a mellény nélkül töltött napokban egyáltalán nem szabadott volna felkelni, kb még a WC-re sem, mert támasz nélkül a törött csigolya (főleg a szteroiddal agyon pumpált) bármikor összeroppanhat. Mivel nekem ezt senki sem mondta, én kijártam a mosdóra, fogat mosni stbstb. Persze óvatosan, lassan és tényleg csak a legszükségesebb esetekben, de azért mégis közölhették volna. Azt is mondták, hogy a mellénnyel már mindent szabad csinálni a hajoláson kívül, na kiderül, hogy ez sem így van! 

Mivel nem volt megnyugtató, hogy igazából orvost csak a felvételkor láttam, így hazaérve rögtön írtam a myastheniámat kezelő Főorvosnőnek, hogy mi történt és velem tud-e javasolni valakit. Azonnal írta, hogy kihez menjek, két idegsebész főorvost javasolt, akik a rendkívül jó nevű Amerikai úton dolgoznak. Habár egy héten csak egyszer, és bejutni kb. lehetetlen. Kiderült, hogy egyiküknek van magánrendelője, ahová viszont pár napon belül el lehet jutni. Nem kis összegért itt végtelenül kedvesek az emberrel, és végre mondanak is valamit. Feltéve, ha a beteg jó CT-t visz magával. Ugyanis képzeljétek el, hogy nekem olyan CT lemezt nyomtak a kezembe, amin minden látszódott csak éppen a törött egyes csigolya nem. Így tehát kellett egy kontroll röntgen, plusz be kellett szerezni azt a CT felvételt ami a balesetkor készült, és amin látszódik is a csigolya. Vicc az egész...

Na a lényeg, hogy ez a professzor elmondta, hogy nem minden esetben válik be ez az ún. konzervatív terápia, sok esetben szükség van egy kisebb műtétre, ahol ún. csontcementtel töltik fel a sérült csigolyát. Gondolhatjátok, hogy én itt megint paff lettem... Mondom nem volt nekem elég évekkel ezelőtt, hogy szétvágták a mellkasomat, most még a hátsó részem is szétkaszabolják. 

Elkészült a kontroll röntgen, majd hívtak, hogy szükséges egy kontroll CT is. Én itt már gondoltam, hogy baj lesz (egyrészt mert végtelen pesszimista vagyok, másrészt mert a professzor áttett a kollégájához, aki ennek a feltöltésnek a specialistája). Ki is derült, hogy kellene egy ilyen műtét, de mivel altatásos ezért myastheniásként ez elég nagy rizikó. Főleg, hogy a beavatkozás előnye mindössze a gyógyulás rövidülése, a fájdalom előbbi enyhülése. Én azonban úgy gondoltam, hogy inkább a hosszabb, de biztosabb utat választom, és nem fekszem kés alá. Nem tudom jó döntés volt-e ezt majd nyilván az idő fogja eldönteni, de mivel az elejétől egy nagyon rossz megérzésem volt a dologgal kapcsolatban, így nem mertem bevállalni. Persze, ha szükségszerű lett volna, vagy ha nem lennék myastheniás biztos vállaltam volna, így aki egészséges az ne visszakozzon emiatt!

A tudnivaló egyelőre csak annyi, hogy még hat hétig (akkor telik le a tizenkettő) hordanom kell a mellénykémet, és hajolni, erőlködni nem szabad még azután sem három hónapig, azaz összesen a balesettől számított fél évig. Azt mondják a fájdalom is kb. addig tart majd. 

Tapasztalatok:

• Mindig legyen nálunk gyógyszerlista, de feltétlenül nem kell fájdalomcsillapító, hisz nem igazán mulasztja, viszont mi már úgyis annyi gyógyszert szedünk... Ami nálam bevált az az ún. lóbalzsam, azt persze nagyon óvatosan szabad rákenni, de kis időre nagyon jól elmulasztja. De egyébként a Milka csoki is segített :)
• Első pár napban szigorú fekvés, persze nekünk ez elég rossz, mert elgémberednek a végtagok, de muszáj.
• A mellényt mindig hordani kell! Ülésnél is, evésnél is, csak alváskor és fürdéskor szabad levenni. Fürdéshez mi beszereznünk a kád aljába egy csúszásgátlót (kínai üzletben kb. 1000-1500 ft), de mivel hajolni nem lehet, ezért célszerű zuhanyzáskor valaki segítségét kérni.
• A mellénnyel is első hat hétben sok pihenés, fekvés. Maximum napi 15-20 perc séta. Unalom elűzésére én filmeket, sorozatokat, könyveket, újságot és rejtvényt vetettem be.
• Hat hét után elvileg már jobban ki lehet mozdulni, többet fent lenni. De még ekkor sem szabad olyan helyre menni, ahol az ember meglökhetik pl. tömött BKV járat, koncert, szórakozóhely stb.
• Ágyból való felkeléskor nem szabad felülni, hanem először oldalra fordulni, lábat lelógatni, majd karral kinyomni magunkat, mert így a súly nem a gerincre, hanem a karra terhelődik.
• Öltözködés fekve, nadrág, bugyi zokni, is!
• Reflex, hogy a leejtünk valami, akkor rögtön nyúlunk is érte, talán erről a legnehezebb leszokni. Bár a mellény azért ezt korlátozza, ebben ez nehézkesen megy. Aki tud guggoljon, aki nem annak tudom ajánlani azt a botot, ami ilyen csipesz szerű véggel rendelkezik. Mi Penny Marketben vettük kb 800 ft-ért, és nagyon praktikus.

Remélem, hogy egyikőtök sem kerül hasonló helyzetbe, de ha esetleg mégis akkor, remélem ebből tudtok ötletet meríteni.